ma a villamoson egy csúnya kisgyereket tanulmányozva eszembe jutott, hogy mennyire visszataszít, ha a kislányok (rosszabb esetben kisfiúk) fülét már csecsemő korukban kilyuggatják és beleaggatnak valami öregasszonyos aranyfülbevalót. förtelmesen elrondítja még azt a csekély számú szép babát is. szerencsére anyukámnak meg se fordult ilyesmi a fejében, és ennek köszönhető egyik kedvenc családi anekdotánk is. bár ez a történet szempontjából lényegtelen, de 1 éves korom körül testsúlyom tekintélyes részét az arcomon hordoztam, mondhatni úgy néztem ki mint egy rozmár, és elég gyér hajmennyiséggel rendelkeztem. az adott napon nagypapám hobbitelkén garázdálkodtunk az akkor 4,5 éves bátyámmal, és jöttek a szomszédok bájcsevegni, akik meg is jegyezték, hogy milyen aranyos, szép kisfiúk vagyunk. bátyám, aki még akkor se igazán lelkesedett értem, ugyanis holmi trónfosztóként gondolt rám, hetykén odavetette nekik: “a kopasz az lány”. :| ennyit a múltamról, a fenti kép pedig a jövőm.